Sötét bársony
MAGYAR NEMZET, 2007. május 31.

Egy lány a házból - mutatta be a húgom a bongyor hajú hölgyet, s ugyanazzal a lendülettel meg is invitált közelgő koncertjére. Szabad este volt, elmentünk, belemerültünk. Az lett a kaland vége, hogy bevásároltunk a lemezeiből. Jó néhány dala ismerős volt már korábbról, legendás torkokból - de így együtt: reveláció. Azóta is gyakorta ez a zene szól az autórádióban, ha végképp kezdem elviselhetetlennek tartani az állítólagos világvárosi csúcsforgalomban való kényszerű, életrövidítő araszolást. Rendben van: tényleg port, füstöt meg dugót ígértek korunk földszintes Churchill-jei - ám az életfogytiglani lélekmérgezéshez a választott politikai vakondokoknak nincs joguk.
Jómagam mindig picit frusztráltnak éreztem magam dzsessz-ügyben: mintha az ember szükségszerűen alulművelt lenne ebben a kulturális szabadkőművességnek is mondható zenei irányzatban. Ami ráadásul nem is irányzat, hanem már-már parttalan gyűjtőfogalom: hogy létezik az, hogy ennyi mindent egyaránt dzsessznek nevezzenek? Hogy lehet dzsessz az áradó néger életöröm csakúgy, mint a sápadtarcú repetitív életuntság? Még a sokat hangoztatott, klasszikus muzsikától elrugaszkodó szabadságmítosz sem feltétlenül helytálló, hiszen a dzsessz némelyik válfaja kötöttebb, mint Bach vagy Beethoven. Azonkívül be lehet zárkózni Bartókba, fel lehet oldódni Mozartban vagy Ravelben - de hogyan keveredjünk el olyasmiben, amit jószerével még megnevezni sem igen tudunk?
A bongyor hajú lány - Dániel AnnaH - segített abban, hogy ne filozofáljak annyit fölöslegesen: ehhez a zenéhez nem az értelemmel, hanem az érzékekkel kell közelíteni. Most már best of lemeze is van, úgyhogy egyetlen nagy blokkban gyűlt össze mindaz, amit ő a klasszikus dzsesszről gondol és hirdet. A kioktatást ebben a korban már meglehetősen nehezen viselem, az oktatást sokkal inkább - főleg, ha azon a ritka hangszínen szól, amit láttató módon sötét bársonynak nevez a szakirodalom. Nem a múltból jön, hanem a jelenből, így e közelítésben még a szving sem poros és recsegős. George Gershwin, Duke Ellington, Irving Berlin, Cole Porter burjánzó örökzöldjei ebben az interpretációban masszív kortárs darabok. De az énekesnő nem átall saját angol szöveget írni sem ismerősnek vélt rocktémákra, bluesokra, sanzonokra, sőt dzsesszesített slágerekre sem - többek közt délszláv városi folklórt beemelve a repertoárba.
Itt persze beúszik a képbe Rúzsa Magdi, akinek az egész érzelmes Szerbia (is) a lába előtt hever, mert egységes egésznek tekinti a reménytelenül népkeveredéses Duna mentét. Vajon mit értettek az ő internacionális bluesából az eurovíziós dalfesztiválon mindazok a kommersz nációk, amelyeknek lezárt valami a történelem; zenén pedig jobbára azt a kilúgozott valamit értik, ami a dzsesszből indult, de gyakorlatilag nem érkezett meg sehova? Vajon több esélye lenne-e az anglofón Dániel AnnáHnak, ha volna a zeneipar világában valóságos szabad verseny; s kevésbé számítana a multinacionális promóció, mint az istenadta sötét bársonyhang? Átszűrődne-e akkor a globális szívekbe a szláv, a francia, a magyar bánat és derű? Átmenthetné-e magát a lappangó Európa?
Karinthy Frigyes óta tudjuk: minden másképpen van. A legkiválóbb hazai dzsesszmuzsikusok sem segítik győzelemre a sötét bársonyt, ha lélekborzoló csillogását a színpadi mechanizmus elmulasztja reflektorfénybe állítani. A hír és név sokkal inkább szervezés és befektetés, mint érdem és tehetség dolga. Mégis jó tudni, hogy a csoda velünk él. Sokféle alakot ölthet: lehet például egy lány a házból.



Szabad Európa rovat     Csontos János